Kedvenc idézeted/idézeteid

"A legnagyobb ellenség az elhazudott ember —

— Mert az életet megrontja önmagában és mindenkiben, aki vele érintkezésbe
kerül. Hazugság azért van, mert „itt semmi sem magától értetõdik, mindent
meg kell mondani". Sajátságos, de úgy látszik, mintha az élet az lenne, ami a
létbõl kimondható. Egyetlen és pótolhatatlan és helyrehozhatatlan fontossága
annak, amit az ember mond, az valódi legyen. Valódi az, aminek
kimondásával az ember lépést tud tartani. Azon a helyen, ahol az ember
hazudik, egyedül marad és lezárul. A közösségbõl kiesik, nem dialogikus
személy többé, hanem „én". Hérakleitosz azt mondja, hogy ez az ember az
axünosz, aki nem a valóságban, hanem fantazmáiban él. Ami fantazma, az
irreális, ami irreális, az üres, ami üres, az lényegtelen, ami lényegtelen, az
démoni. Az emberiség elképzelhetetlen többsége, hoi polloi, mint Hérakleitosz
írja, ebben a démoni jelentéktelenségben él. Mihelyt az ember kiszakadt és
megszólíthatatlanná vált és egyedül marad, a hazugság benne, mivel nincs
ellenállása, és önvédelembõl, hallatlan tenyészetnek indul. Hazugságrendszer
épül. Ez a pszeudológia. Realizálni annyi, mint a pszeudológiát lebontani, és
az életet a valóságra felépíteni. Valóság itt és ebben a percben annyit jelent,
hogy a nyelvben megnyílni és kimondani. Ne legyen semmi, ami ne lenne
megmondható, és legyek minden kérdésre szüntelenül nyílt. Aléthész, igaz és
valódi és nyílt és fedetlen, mint a görögök mondták."


Hamvas Béla


"A primordiális rend, mert nem érzékelhetõ, nem veszett el. A leghelyesebb, ha az ember úgy fogalmazza meg, ahogy a szufi, a khasszid, a zen, Jakob Böhme teszi: itt van, a világban és bennünk, a dolgokban és a lélekben van és volt és lesz, de az, ember önmagában sajátságos módon a felõle való tudomását eltörölte, és ezzel mintha kezdeti egyszerûségét – és így életének rendjét – elvesztette volna. Az ember a rendrõl tud, de azt elfelejti, és annak megvalósításában önmagát megakadályozza, és kényszerûen nem tudja másképpen csinálni, sõt életét ahelyett, hogy rendben tartaná, feldúlja; ezt a paradox kényszert bûnbeesésnek, vagy megromlásnak, általános szóval korrupciónak nevezik. Tudja és nem tudja. Biztos benne, hogy miképpen kell tenni, mégsem teszi, és meg akarja tenni, de képtelen rá. A hinduk azt mondják, ez az õrületszerû megzavarodás (abhimána). Az éberség lefokozódik, és az ember alvajáróvá lesz (avidja). Tudom, hogy ez az, de erõtlen vagyok, mint Pál írja. Pascal pedig: tudom, hogy mit kell tennem, de nem vagyok képes megtenni. Azt hiszem, ezt a vergõdést a lét világossága és az emberi akarat tehetetlensége között, ezt az ájultságot, hogy látom, de nincs hozzá erõm, ezt hívják vallásnak. Ebben a helyzetben tényleg csak egy van: Isten. A nyomorult ember vallásos. Ez a nyomorultság Pascal szerint az emberi méltóság.
Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belõle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezésébõl tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek, vagy feldúltan. Idillben élni az ember legnagyobb tehetsége. Mindenkinek a szemében látható, hogy az ember mit tud az idillrõl, és azt mennyire éli. Nem idillt élni boldogtalanság. Ha valaki a határt átlépi, tudja, hogy az országban az idillbõl mit valósítottak meg. Ami az embert a huszadik században annyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek; nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal; de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok.
Az idill a tiszta lét életrendje; mindegy, hogy milyen tudás õrzi, a tao, vagy a kereszténység.
Az idilli embert nem szabad összetéveszteni azzal a kedélyes (gemütlich) lénnyel, aki ugyan szintén nem szeret sietni, a túltevékenységtõl óvakodik, a rosszkedvet nem viseli el, inkább üldögél, diskurál, barátságos, nevetgél és iszogat. E gemütlich lénynek azonban többnyire pocakja van. A gemütlich az, aki igényeit lefokozta, és nem az idillben él, hanem a laposságban. Semmit sem tud az orfikus rend intenzív geometriájáról, amely a zenében és a lélekben és a morálban olyan tiszta és átlátszó, mint a számokban. A gemütlich az idilli ember karikatúrája.
Vannak idillre érzéketlenek, izgága és nagyszájú, tapintatlan és tolakodó lények, egy percre sem képesek leülni és hallgatni és más szemébe nézni. Tekintetük ugrál, hangjuk vibrál, és mindig sietnek. Semmi sincs távolabb az idilltõl, mint a sietés.
Az idill a létrõl való õsképünk; mindenkiben kész a szándék, hogy az alapállást újra felvegye. Tudok az alapállásról, tudom azt is, hogy kezdetben korrumpálódtam. Pascal írja, hogy aki e korrupcióról nem szerez tudomást, azt sem érti, a kõ, ha feldobják, miért esik le. De tudok arról is, hogy az idill visszaállítható. Az emberi élet renormalizálható. És tudok arról, hogy minden ember legerõsebb ösztöne önmagában és a világban az idillt helyreállítani."

H.B.

Az eredmény ott kezdõdik, ahol mi tovább megyünk, mikor mások megállnak.

Az oktondi emberek a nagyobb dolgok reményében azt is elszalasztják, ami a kezükben van. (Aesopus)

Aki más ellen fondorkodik, önmagának állít csapdát. (Aesopus)

Aki nagyot akar fingani az elõbb-utóbb beszarik. (Zacskóbicska)

Olyan még soha nem volt, hogy sehogy se lett volna. (Székely mondás)

Legyen szíved, mely sosem válik kõvé, legyen kedved, mely sosem gyullad haragra, és legyen érintésed, mely sosem bántalmaz.

Charles Dickens

"egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen
a lelkeknek szárnyuk volt, néha most is érzem
táltos-tüzük bennünk lobog, csak belülrõl éget
világítson, azt akarja, ha majd te is érzed
onnan ver az õsidõkbõl az igaz tüzû élet
az Édenbõl kitaszítva vissza kéne nézned
érezd meg, miért születtél, s mivé kéne lenned
mert holnapra az emberiség végleg el is veszhet
nagyobb cél és nagyobb tér! minden perccel jobban ég!
hol a te idõd? hol a fej? emberiség! döntened kell!
szállj! lélek! szállj! lélek!"
(VHK)
https://www.youtube.com/watch?v=4G8Ri8IadMY

Tûnõdik a vándor nem tudja mit érez, lágy illat a szélben álomízzel édes. Megáll! Fáradt arcát megfüröszti benne, mosolyog erõt gyûjt mielõtt végleg elmenne.
Bushido

Csak ülök csendben, semmit nem csinálok, a tavasz eljön, és a fû nõ magától...
Zen