0

Thumbs Up |
Received: 0 Given: 0 |
Nekem ez a kedvenc zeném https://www.youtube.com/watch?v=zbZ9uCQW1Hk
..és leginkább ezek a képek jellemzõek rám...a többit rakd össze...
Csatolmány 4863Csatolmány 4864Csatolmány 4865Csatolmány 4866Csatolmány 4867Csatolmány 4868Csatolmány 4869Csatolmány 4870
Doom: magány és depresszió. :-)
Na majd az felteszem az enyémet! Csak a kezelõorvosom meg nemtudja. :-)
Thumbs Up |
Received: 0 Given: 0 |
Rakok fel majd én is. Eddig azért nem raktam fel, mert meg akartam várni az új topikot, de ha már be indult akkor... miért is ne?
Thumbs Up |
Received: 0 Given: 0 |
Mivel egy ideje nem voltam itt, remélem nem baj, ha kicsit régebbiekre reagálok...
Akinek nincs haszna, annak nincs helye. Attól még, hogy krónikus betegségben szenved valaki, az nem jelenti, hogy nem lehet kulcs-szerepe. Van olyan családtagom, aki lényegében 10 éve haldoklik, és orvosi csoda, hogy még köztünk van. Bár nem nevezném életnek, hogy éltében bomlik szét a teste, és a puszta lét is megszokhatatlan, iszonyatos fájdalommal jár; mégis a fiatalokat megszégyenítõ kitartással és szorgalommal viszi tovább a kicsi, és globalizmus által megnyomorított vállalkozást, tartja fenn a családját; nélküle már széthullott és elkallódott volna.a szervezett túlélõ csoportokba azok is mehetnek akiknek menet közben megváltoztak az életfeltételeik,körülményeik?Akinek lett olyan hozzátartozója aki mozgássérült lett,vagy ápolásra szoruló beteg..vagy csak túl öreg már a munkához...vagy õ maga szorul segítségre...vagy csecsemõje van...tehát akik nem tudnak a csoport életéhez hozzá tenni,hanem viszik az erõforrásokat....
Ha viszont túl nagy a létszám, és akármilyen igazságosak akarunk lenni, nem jut mindenkinek, akkor az idõsebb generáció természetesen adja át a helyét, adja oda az életét az õt követõnek (feltételezzük, hogy méltó rá); ez lenne a természet rendje. Mondjuk természeti népeknél megfigyelhetõ ennek egy másik szomorú gyakorlata is: hogy már a csecsemõknél szabályozzák a népességet.
A baba és az anya meg nehogy már, hogy élõsködõ vagy csak mindent nyelõ púp státuszt kapjon azért, mert saját kötelességüket teljesítik, hisz bennük van a jövõ, õk visznek tovább minket, õk viszik tovább a szellemiségünket, az értékeinket is.Egyébként, ha nem volt komoly egészségügyi kockázat, 6 hétig kellett az anyának régen a csecsemõ mellett maradnia (passzívan, ágyban), és sok nõ még azt sem bírta ki tétlenül. Onnantól pedig már elvárás is volt, hogy a baba mellett is teljes értékû tag legyen újra a nõ a munkában.
Hogy valaki egyáltalán rá tud venni egy nagyon idõs vagy beteg embert az útra, szintén egy kérdés. Szerintem sokan nem is vállalkoznak rá, hanem maradnak, és várják a legrosszabbat.
Ha mégis jönnek, az egyrészt azt jelenti, számunkra vannak olyan fontosak (csúnya szóval hasznosak), hogy mindent megtegyünk azért, hogy mellettünk célba is jussanak.
A beteg ember valószínûleg tudni fogja, mikor kell elengedni, sorsára hagyni, bármilyen fájdalmas, és feldolgozhatatlan a hozzátartozóknak ezzel együtt élni.
Ezek olyan kérdések, amiket elõre meg kell beszélni, le kell tisztázni magunkban. A mentális felkészülés része.
Ezzel együtt sem hiszem egyébként, hogy országon belüli távokon ilyen nagyon elõfordul, persze a rajtaütés menet közben már más eset...
A gyerekek miatt aggódom a legkevésbé. Okozhatnak azzal kellemetlenségeket, hogy nem tudják elõre megjósolni minden tettük következményét, nem látják meg mindenhol a veszélyt, de ha odafigyelnek rájuk, akkor ezzel sem okoznak majd fejtöréseket a felnõttnek. A gyerekek gyorsabban alkalmazkodnak, és nagyobb bennük az életerõ. És azt sem hiszem, hogy nem érzik át a helyzet súlyát. Más az, hogy egy családi nyaraláson kivágják a hisztit olyan "nem szeretem" dolog miatt, amire sejtik a befolyásuk, és más a megváltoztathatatlan. Amúgy meg még mindig nevelés, szülõi kiállás kérdése...
Thumbs Up |
Received: 0 Given: 0 |
Nõk... és a játszmáik.
Itt visszatérek oda, hogy akinek nincs haszna, aki nem megbízható, az miért lehet a közösség tagja?
Egyáltalán, honnan találnak oda azok a nõk? Meg miért tudnak az egészrõl? Ez olyan, mintha kihívnád a sorsot.Korábban írtam arról, hogy szerintem hogy lehetne leginkább elejét venni ennek a jelenségnek, most nem keresem vissza és gondolom át újra... De a lényeg mégiscsak az lenne, hogy eleve ne is tehessék oda a lábukat. Lélekre is szûrni kéne.
Családban vagy egyedülállóként – ebben nem látok hirtelen sok értelmet. Nem csak nõk lesznek egyedül, és pusztán ezért elhajtani valakit, aki amúgy sokak javára válhatna, badarság. És a családok sem maradnak örökké együtt, továbbá egyik félre sem csak a magányos ellenkezõ nemû veszélyes.
Az igaz, hogy egy szülõ hûségesebb társ a közösségben, ami a gyerekét is óvja; de talán pont a családja miatt gyenge pont, ha a fenyegetettség és a "kísértés" együtt jelentkezik. Amikor csak egy árulás választja el a közösség fennmaradását a bukásától.
Ahogy sok embernek addig nagy a p..fája, amíg csak magáért felel, de egybõl meghunyászkodik a rendszerrel szemben, amint megszületik az elsõ trónkövetelõ.
És az a sok ember, amikor megszületett a trónkövetelõ, még kitartóbban fog küzdeni (legyen az munka vagy harc), még, ha lehajtott fejjel is, nem pofázva, csöndben.
Bár van abban igazság, amit írsz, egyébként Neked kellene a legjobban tudni, kedves Scabiosa, hogy a jó emberek nehezebben cserélik le a körülményeiket, még akkor is, ha azok ellenségessé válnak számukra (hacsak nem esnek át szemléletváltáson, ami nem a "jóságukat" érinti).
Esze ágában sincs ekkorát kockáztatni. Egyébként is, csak az ostoba (áruló) ember felejti el azt, hogy az árulót a kedvezményezett (ellenség) sem becsüli (és mielõbb megszabadul tõle), hiszen az tudja a legjobban, milyen gerinctelenségre képes.
Ez, nagyon így van. Csak a családom számít, rajtuk kívûl minden és mindenki feláldozható.Az igaz, hogy egy szülõ hûségesebb társ a közösségben, ami a gyerekét is óvja; de talán pont a családja miatt gyenge pont, ha a fenyegetettség és a "kísértés" együtt jelentkezik. Amikor csak egy árulás választja el a közösség fennmaradását a bukásától.
Ahogy sok embernek addig nagy a p..fája, amíg csak magáért felel, de egybõl meghunyászkodik a rendszerrel szemben, amint megszületik az elsõ trónkövetelõ.
Azt hiszem, hogy ezt hívják tudósaink fajfenntartási ösztönnek. Az emberi hétköznapi civilizáció szerelemnek, szeretetnek és ragaszkodásnak nevezi.