Egy durva történet... szóval volt egy macskánk, ami folyton életet adott kiscicáknak, de valami génhibája lehetett, mert az összes kiscica pár hetesen elkezdett epilepsziás rohamokat kapni, amik egyre sűrűsödtek, majd meg is vakultak és végül elpusztultak. Minden egyes alommal ez lett. Anyám nem ivartalaníttatta az nősténymacskát. Aztán az egyiknél az egyik kiscica nem pusztult el, tovább húzta mint a többi, persze már ő is vak volt egy ideje, nem tudott mozogni, folyamatosan rohamai voltak. Összevesztem anyámmal is, mert ő annyit mondott rá hogy "majd meggyógyul". (De hogy gyógyult volna ha az összes ugyanúgy végezte?) Ott elegem lett, fogtam a pici cicát, betettem a bicikli kosarába és eltekertem vele az állatorvoshoz. Bementem, mondtam neki hogy mi a helyzet, hogy folytonos epilepsziás rohamok, hogy vak, nem lát, nem hall, nem tud mozogni, hozzá se lehet érni mert azonnal görcsöl a szerencsétlen. Az állatorvos mondta hogy mutassam, odaadtam neki, ő hozzányúlt, de a cica abban a pillanatban rohamot kapott is sikított, az állatorvos meg azonnal beadta neki az altatót. Szegény ott kis is múlt, de ott a halál már megváltás volt neki. Az orvos mondta hogy már nem volt idegrendszere a macskának. Látta rajtam hogy ki voltam akadva, úgyhogy csak annyit mondott hogy nem kell fizeti. Megköszöntem neki és hazamentem.

Ha anyám ivartalaníttatja a macskáját, akkor nem kellett volna évente átélni ezeket. Mennyi szenvedő kisállat és mindez a semmiért. Őszintén szólva a fenti dolgot szívesen elfelejteném, de szerintem az nem fog menni.