Off topic

[P. Dude]

:-)

"Minden korszak önképét az állatvilágból veszi. A XIX. század a maga megszállottságával, hogy hatalma alá hajtsa és átformálja a Világot, és a gőzmozdony új technológiájával legyőzze a távolságokat, a telivér versenyló képét választotta irányadó jelképévé. A kora XX. század a sebességre, a levegő legyőzésére, és az emberi lények és gépek halálos szimbiózisára fókuszált. Ez a folyamat a nagy teljesítményű vadászgépek formájában valósította meg önmagát; az állatszimbóluma egy ragadozó: a könyörtelen vadászsas lett.

Jaron Lanier szereti emlegetni, hogy a virtuális valóságban mindenki eldöntheti, mi akar lenni: ha úgy tetszik, akár egy zongora is. Rendben. Az Anyatermészet által kínált morfogenetikus lehetőségek svédasztalán végigtekintve én a virtuális oktopuszt választanám. Alapos informálódás után sokan mások is így tennének. Azt hiszem, a jövő totemállata az oktopusz lesz. Ez amiatt van, mert a lábasfejűek, mint a tintahal és az oktopusz kifejlesztették a kommunikáció olyan formáját, ami egyszerre pszichedelikus és telepatikus; a jövőbeli ember kommunikációs modellje. A nem-túl-távoli jövőben lehetséges, hogy a nők és férfiak levetik a majomtestüket, hogy virtuális polipokként lebegjenek a szilikontengerben.

Gondolj csak bele: a Természet felkínálja az oktopusz példáját: egy fejlett szemű, szín- és mintaváltásra, emellett a bőrfelület általános megjelenésének változtatására képes lényt, ami a vizuális, ezáltal telepatikus kommunikációt választotta. Egy polip tőlünk eltérően nem kiejtett szavakkal kommunikál, bár a víz alkalmas közeg a hangjelzések számára; inkább saját maga nyelvi szándékává válik. Az oktopusz olyan, mint egy meztelen idegrendszer, vagyis inkább egy meztelen elme: a belső állapotok, úgymond a gondolatok közvetlenül tükröződnek az oktopusz külső megjelenésén. Mintha az állat a külsején viselné az elméjét. Valójában pontosan ez a helyzet. Az oktopusz szó szerint a színváltoztatások és helyzetváltoztatások sorozatán keresztül táncoltatja a gondolatait, aminek megértése nem igényel helyi nyelvi konvenciókat, mint a mi szavaink és mondataink. Az oktopuszok világában valami megpillantása egyenlő annak megértésével. A nyolckarúak színváltások, foltok, pirulások és a felületükön átvonuló csíkok óriási repertoárjával rendelkeznek; ez a képesség a lény puhatestű fizikumával kombinálva lehetővé teszi nyelvi szándéka felfedését vagy elfedését teste különböző részeinek hajtogatásával. Az oktopusz a nyelvi szándék közvetítése helyett maga válik a nyelvi szándékká. Teste és elméje ugyanaz, és egyformán látható. Ez annyit tesz, hogy az oktopusz a nyelvét egyfajta második bőrként hordja magán; annak tűnik, és azzá válik, amit mondani akar. Az egymással kommunikáló oktopuszok esetében elhanyagolható a jelentésvesztés vagy a jelzés erősségének csökkenése. Valójában a jól ismert 'tintafelhő', amelybe rejtekezés céljából burkolóznak, az egyetlen módja a privát gondolat kifejezésének. Lehetséges, hogy a tintafelhő a bőbeszédű nyolckarú egyfajta korrektúrája, amivel törli a hibás mondatot.

Az oktopuszokhoz hasonlóan az a végzetünk, hogy azzá váljunk, amiket gondolunk; hogy gondolataink a testünkké váljanak, a testünk pedig a gondolatainkká. Ez volna a lényege egy tökéletesített Logosznak, egy nem hallható, hanem látható Logosznak. A virtuális valóság segíthet ebben, mivel az elektronika képes a kiejtett hangot vizuálisan látható, színes kimenő információvá változtatni. Ezt a kimenő adatot aztán módosítani lehet egyelőre rendelkezésünkre nem álló eszközökkel, melyeket hamarosan ott találunk a virtuális valóság hackereinek / technikusainak a készletében. Ez azt jelenti, hogy a látható és nem hallható, háromdimenziós szintaxis élménye a virtuális valóságban lehetségessé válik. Felteheted a kérdést: miért jó az, ha látjuk a saját hangunkat, még ha virtuálisan is? A lényeg, hogy mások is láthatják, és a vokális beszédet kísérő láthatatlan jelentések kétértelműségét felváltja a jelentések vizuálisan látható, félreérthetetlen topológiája. Végre valóban látjuk, amit mondani akarunk; és azt is, amit mások mondani akarnak. A kibertér olyan dimenzió lesz, ahol minden elképzelhetőt valósnak tűnővé tehetünk.

A jelentés megszemlélése során a kommunikátor eggyé válik a hallgatóságával. Más szóval a szubjektum / objektum, és az Én / Másik dualizmusát.

A Jövő elképzelése során, amire ezek a kapuk nyílnak, ne feledkezzünk meg róla, hogy az első virtuális valóságoknak a nyelvek és kultúrák számítanak. Egy gyermek megszületik a kimondhatatlan csodák világába. Úgy tűnik, a világ minden része állati misztériumban, és az ismeretlen hívogató fényében ragyog. Azonban szüleink és testvéreink hamarosan szavakkal látnak el bennünket. Ezek először főnevek; az a hang és szivárványszínben csillogás 'a madár'; az a hűvös, selymes, hullámzó felszín 'a víz'. Kisgyermekként reagálunk a kulturális programozásunkra, és a misztikus dolgokat és érzéseket gyorsan kulturálisan hitelesített, ismerős szavakra cseréljük. A valóságot lecsempézzük az egymásba kapcsolódó szavak mozaikjával. Később, képességünk és értelmünk növekedése során a kultúra, amiben magunkat találjuk, közkeletű kapcsolatokat biztosít számunkra követendő mintául. Szerető, apa, befektető, birtoktulajdonos. Minden szerepnek megvannak a maga szabályai és konvenciói. Ezek a szerepek tovább takarják és helyettesítik a puszta létezés örömének amorf csodáját. Miközben betanuljuk a mondatainkat és a velük járó blokkolásokat, kimozdulunk a fejletlen, preverbális gyermekből az első virtuális valóság felé, a kultúránk képzelt valóságába. Közülünk sokan sohasem fogják fel, hogy mindez egy mesterséges, virtuális birodalom, és azt feltételezzük, hogy a valódi világ igazi természetét fedezzük fel."

(Terence McKenna: Ősi Újjáéledés)

A cikk, amiből az idézett rész származik, 1990-ben jelent meg.